Varga Viktória: Szétszakítva


Szétszakítva

 

Ültem a tornácon. Tavasz volt, sütött a nap, a madarak daloltak, a hó elolvadt. Minden olyan békésnek tűnt.

Mégsem volt teljesen az.

Szerencsésnek kellett volna éreznem magam, de én éreztem a legkevésbé annak magam.

Szép ruhában, cipőben, teával a kezemben nézelődtem. Tisztán, a hajam egy fonatban a vállamon lógott, így tekintettem végig a birtokon. Fákat, kisebb dombokat láttam, minden zöldben virított.

Ilyen siralmas időszakban hogyan virágozhat ilyen gyönyörűen a táj?

A teám kortyolgatása közben elgondolkoztam, hogyan jutottam idáig.

Hirtelen tél lett. Lehunytam a szemem, éreztem a testemen, a kezemen a hideget, és szinte biztos voltam benne, hogy ha kinyitom a szememet és felnézek az égre, látom majd a hópelyheket szállingózni. A kezem megremegett, ahogy a lelkem is.

Éreztem az arcomon anyám érintését, simogatását, ahogy a szalmán feküdtem, lázasan és megfázva. Azt mondta, nincs semmi baj, csak el kell mennünk egy időre. Már tizenhat éves voltam, tudtam, hogy mi folyik körülöttem, de egyszerűen nem akartam elhinni. Megnyugtatóan hatottak a szavai és az érintése, elringattam magam egy álomban, ahol igaz az, amit mond.

A betegségem az oka mindennek, erre később rájöttem. Mindig is könnyen elkaptam mindenféle bajt, ezért sem mehettem az unokatestvéreinkhez, úgy, mint a nővérem. Ő elutazott, így szerencsére neki nem kell átélnie mindazt, amit nekem.

Nem tudtam mi folyik kint, az ajtó be volt csukva, de hallottam a teherautó hangos motorbőgését. Nagy volt a nyüzsgés, ezért is éreztem, hogy nincs minden rendben.

Fekszem az ágyon, bámulom a plafont, a festék már itt-ott kezd repedezni, mi történik? Annyi kérdésem lenne, amire nem válaszol senki, hová megyünk? Miért jött a teherautó? Mikor jövünk vissza? Mi lesz a nővéremmel? Mit fog gondolni, amikor hazajön, és mi nem leszünk itt?

Az anyám lépett be hozzám. Közölte, hogy mennünk kell. De a fejem zúgott, alig hallottam, amit mond. Beadott egy kis orvosságot, felállított és kivezetett az ajtón, a hó fehér színe elvakított.

Nem emlékszem másra, csak arra, hogy egy személyvagonba tuszkonak minket. Anyám végig tartott, ha nem tette volna, elájulok.

Sokan voltak, de mégis, amikor meglátták, hogy milyen állapotban vagyok, mintha megijedtek volna, hogy elkapják a betegségem. Odébb húzodtak és a sáljukat a szájukhoz húzták. Leültünk, a fejem anyám vállára hajtottam, ami remegett. Amikor felnéztem, láttam, hogy az arca nedves a könnyektől. Összeszorult a szívem, hol van apa?

Nem volt erőm megszólalni, égett a torkom és a lázam sem csillapodott, mintha lángolt volna az egész testem, de közben remegtem és jéghideg volt a kezem. Ahogy a vonat elindult, úgy nehezedtek el a szempilláim. Elaludtam.

Amikor felébredtem fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig nem voltam ébren, de anyám rögtön orvosságot öntött a számba, és adott enni a kosárból, amit az ölében szorongatott. Szalonnát és kenyeret nyújtott felém, de nem ettem sokat, mert éreztem, hogy émelyeg a gyomrom. Még utaztunk pár órát, de már sötét volt kint. Anyukámmal beszélgettem. Nem tudta, hová megyünk, meddig leszünk, és mikor láthatjuk a többieket.

A vonat megállt, Csehországba érkeztünk.

Egy váróterembe tereltek minket. Néhány ottani csendőr is érkezett, talán hárman lehettek. Túl nagy volt a tömeg, én pedig egyre jobban szédültem. Anyám karjaiba kapaszkodtam, de a közelünkben egy férfi, akinek a kezét egy 5-6 éves kisfiú fogta, felkiálltott:

– Ez a gyerek beteg! Távozzon! Idegenben nem tudom meggyógyítani a fiam, ha elkap valami nyavalyát! – és többen is helyeseltek.

– Nem látja, testvérem, hogy alig áll a lábán? – kelt a védelmembe anyám.

De győzött a többség, és egy csendőr kikísért, így levette anyám válláról a terhet. Kint hidegebb volt, mint mielőtt megérkeztünk volna. Azt gondoltam, hogy talán ez a leghidegebb nap egész életemben.

A derék fiatalember erősen tartott, szükségem is volt rá, bármennyire is nehezemre esett ezt bevallani. Megkérdezte a nevem, ránéztem, egyenesen a szemébe, ami oly barna volt, mint a kávészem. Elmondtam a nevem, aztán azt mondta, hogy segít, ha vele megyek. Bólintottam, mintha lett volna más választásom.

Anyát kerestem a tekintetemmel, de nem találtam.Kétségbe voltam esve, egyedül voltam, mint egy rossz álomban.

Kipattantak a szemeim, éreztem, hogy izzadok. Felültem és magam mellé néztem. Nem volt ott.

Hol van? És én hol vagyok?

Ahogy lassan körbenéztem a kis helyiségben, ahová a velem szemben lévő ablakon kívül semmi fény nem szűrődött be, rájöttem, hogy nem álmodtam, valóban megtörtént.

Az álmom édes volt, a szerelmem fogta a kezem, ameddig felépültem, otthon, a saját szobámban, azt suttogta, hogy minden rendben lesz, ne féljek, megtalál.

Akkor még nem értettem.

A szám ki volt száradva, de nem találtam vizet, lényegében semmi nem volt a szobában, csak egy szalmazsák, amin ültem.

Megijedtem. Egy hajszál választott el attól, hogy pánikba essek, de eszembe jutott, hogy anya mit mondott: ne féljek, minden rendben lesz. És én hiszek neki.

Vártam. Nem tudtam, mennyi az idő, vagy hogy meddig fogok itt maradni, csak azt éreztem, hogy a fájdalom feszíti a mellkasom, és nem a betegségtől, hanem a hiányérzettől. Hiányoztak a szüleim, a drága nővérem, a szerelmem, akitől még csak el sem köszönhettem, és még csak a gondolataimba se lépett be akkor, ott. És ezért mardosott a bűntudat is. Hiányzott a házunk, a biztonság, amit nyújtott, a falunk, az ott lakó emberek, a szomszéd néni, a friss levegő illata, hiányzik a hazám.

Letöröltem az arcomról a könnycseppeket. Bátornak kell lennem, ennyit igazán megérdemel a hazám, a családom.

Miután megnyugodtam, jobban körülnéztem. Sivár falak vettek körül. Egy vasból készült ajtón állapodott meg a tekintetem. Egy pillanatra átjárta a testem a remény, de miután odarohantam és megpróbáltam kinyitni, elszállt a reménysugár. Az ablakhoz sétáltam, a remény már csak szikrázott- az ablakon rácsok feszültek. De azért kinéztem, hogy milyen földön vagyok. Arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg vidéken lehetek, mert nem láttam semmit, csak fákat, kisebb dombokat, és azokat is hó lepte.

Nem éreztem magam jól, ezért visszafeküdtem a szalmára, de nem mertem elaludni, mert nem tudtam, hogy mi lesz, ha felkelek.

Az ajtót bámultam, talán órákig, a szomjúság egyre jobban maga alá terített. Míg egyszer csak ki nem nyílt az ajtó.

Pislogtam néhányat, hogy jól látnak-e szemeim: valóban kinyílt, vagy csak az elmém szórakozik velem?

Egy idős néni lépett be.

És abban a pillanatban borzasztó embernek gondoltam magam.

Megfordult ugyanis a fejemben, hogy ellököm az útból, és elmenekülök. Gondolataimban lejátszódott, ahogy rohanok, csak futok és futok…. haza.

Ha az anyukám belelátna most a fejembe, nagyon csalódott lenne. Én is az vagyok.

Megfogadtam ugyanis, hogy bármi is történik, ember maradok, méghozzá jó.

Miután becsukta az ajtót maga mögött, megláttam a vizet és egy szelet kenyeret a kezében. Nem szólalt meg, ameddig mellém nem ült.

– Igyál! – nyújtotta a vizet, és én mohón megittam minden cseppet.

– Jobban érzed magad?

Meg akarta érinteni a homlokom, de én elhúztam a fejem és bólintottam.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem, de a hangom rekedtesen csengett és félelemmel volt teli.

– A hazádból sokan érkeztek – rántott vállat.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert magyarok vagytok – mondta suttogva.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor kicsapódott az ajtó.

– Nem megmondtam, hogy ne beszélgess vele?! – ordított a csendőr, aki kivezetett az állomáson.

Megremegtem. Kezdett összeállni a kép, szépen lassan…

A néni összehúzta magát és kisiett a helyiségból. Megrémültem, amikor észbe kaptam, hogy csak ketten maradtunk a csendőrrel. Álltam a tekintetét, ami először a szemembe fúródott, majd a testemre vándorolt. Egyszerűen felfordult a gyomrom tőle.

– Nem kell félned – mondta színtelen hangon.

– Ne mondja ezt – suttogtam.  Az anyámra emlékeztet. – de ezt már csak gondolatban tettem hozzá.

– Nem foglak bántani, de nem mehetsz el. Addig nem, ameddig nem tisztázódik a helyzet. Biztonságban vagy – nézett mélyen a szemembe. – Miután felépültél. dolgozni fogsz. Addig itt maradsz, hogy megtanuld,nem mehetsz el.

És ezzel itthagyott.

Ezer és ezer gondolattal a fejemben kezdtem el enni a szelet kenyeret.

Teltek a napok, vagy talán a hetek. A csendőrt nem láttam azóta, csak a néni szokott bejönni néha, és akkor beszél hozzám, amikor a csendőr az állítása szerint nincs itthon.

Nem kérdezem többé, hogy miért vagyunk itt, mi magyarok, mert nem akarom bajba keverni. Helyette kérem, hogy meséljen a családjáról, magáról, meséljen történeteket, bármit, ami egy kicsit is eltereli a figyelmemet a fájdalomról, ami belülről napról napra kieszik belőlem egy darabot.

Amikor már teljesen jól éreztem magam, kiengedtek. Ezen a napon láttam először újra a csendőrt.

Amikor kiléptem, megcsapott a szabad levegő, de mégis olyan más volt. Nem éreztem azt a boldogságot, örömöt, szeretetet, amit az otthoni levegőben.

Elkezdtem dolgozni. Elláttam az állatokat, megfejtem a tehenet, vacsorát készítettem a nénivel, akinek Mamának kellett hívnom. Kaptam rendes szobát és tiszta ruhákat.

Nekem ez mégsem volt elég. Egy este vacsorakészítés közben megkérdeztem a Mamát, hogy írhatok-e haza levelet. Válaszul csak a szekrényhez sétált és adott két papírt és egy borítékot.

Írtam egy levelet a nővéremnek, az én egyetlen drága testvéremnek, amiben elmondtam, hogy mennyire leírhatatlanul hiányzik. Kérdeztem tőle, hogy mi van otthon, hogy jól vannak-e.

A második papírra a szerelmemnek szántam a szavaim. Neki leírtam, hogy szeretem, és sosem felejtem el, és bocsánatot kértem, amiért nem tudtam elköszönni tőle. És fájón, de ezt most megtettem, leírtam, hogy keressen magának egy feleséget, ne várjon rám, a szerelmünket szétszakították, mint ahogyan a családomat is.

Egy hét múlva érkezett válaszlevél, de csak a drágámtól, aki azt írta, ha hazamegyek elvesz. Nem írtam választ, kétlem, hogy hazamehetnék.

Teltek a napok. A tavasz megérkezett, és én még mindig ott voltam. A honvágy már kezdett elviselhetetlen lenni, amikor érkezett egy levél az apámtól.

Az állt benne, hogy a nővérem megbetegedett. Az én egyetlen testvérem!

Egyre csak az járt a fejemben, hogy hogyan tudok hazajutni. Kizárt, hogy elengednének, tehát meg kell szöknöm. Eldöntöttem, hogy még aznap éjjel megteszem. Nem várok tovább. A családom és a szerelmem mellett a helyem, a hazámban, nem egy idegen országban idegen emberekkel.

Tehát vártam.

Kimentem és elvégeztem a dolgom az állatoknál, ahogyan máskor, aztán Mamával megcsináltuk a vacsorát. A csendőrnek ízlett, minden ment a rendes kerékvágásban, ő elment lefeküdni, a Mama pedig még ügyködött a konyhában, de engem elküldött pihenni. Jó éjszakát kívántam neki, majd bementem a kis szobába. Az ablakot tanulmányoztam.  Vártam.

A sötétség úgy vont körbe, mint anyám szerető karjai kiskoromban. Akkor biztonságban éreztem magam, most viszont mintha a sötétség adná ezt a biztonságot. Nem lát senki, nem fognak észrevenni, hazamegyek.

Ezzel a gondolattal akasztottam le a fogasról a köpenyt, amit szorosan magamhoz szorítottam és próbáltam eltakarni az arcomat, amennyire csak lehet. Az ablakhoz siettem, amit inkább egy lyuknak lehetne hívni, amit kivéstek a falból. Felkapaszkodtam, és nagy erőfeszítéssel kipréseltem magam rajta. A puffanás, amivel földet értem az éjszakában úgy hangzott, mintha egy ágyú robbant volna.

Nem mertem megállni egy pillanatra sem, hogy megnézzem, nem keltettem-e fel valaki figyelmét, csak rohantam az éjszakába.

Az utcákon nem tudtam, merre kell menni, de sietnem kellett. Nehéz volt, hogy nem kérhettem senkitől segítséget, sem útbaigazítást. Mégis mit mondtam volna? Hogy vissza szeretnék jutni a hazámba? Biztos voltam benne, hogy visszahoztak volna, és akkor már esélyem sem lenne újra próbálkozni.

Elnyomtam a pánikom, emlékeztettem magam a még régen tett ígéretemre, hogy bátor leszek, ennyit mindenki megérdemel, aki szeret és akit én is szeretek.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam egy szerelvényt közeledni. Futni kezdtem. Isten segítségével megtaláltam az állomást, ami szinte üres volt.

Megbújtam az árnyékban, és meghallottam egy beszédfoszlányból, hogy Prágába indul egy vonat. Ugyan át kell majd valahogy jutnom az onnan Tornaljára induló vonatra, de bárcsak már ott tartanék!

Imádkoztam, hogy ne vegyenek észre, hogy jussak épségben haza, hogy újra együtt lehessek a családommal. A szívem vadul dübörgött, amikor lassan elindultam a vagonok felé, ügyelve, hogy ne vegyenek észre.

Körülnéztem, mielőtt felszálltam az egyikre. Fellélegeztem, amikor leültem a sarokba a rakományok mögé, akik hű útitársaim lesznek. Az adrenalin száguldozott az ereimben, egyszerűen nem tudtam megnyugodni.

Reményteli mosolyt csalt az aromra, amikor arra gondoltam, hogy hamarosan otthon leszek és látom majd őket. Kivéve anyát.

Hosszú volt az út, bár nem igazán tudtam számon tartani az idő múlását. Amikor a szerelvény megállt Prágában, mély levegőt vettem, mielőtt leszálltam volna.  Észvesztően szerencsésnek éreztem magam, hogy egészen idáig még nem buktam le. Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne, ha ez megtörténne. Talán visszavinnének? Vagy még rosszabb?

Tudtam, hogy magamtól sosem találnám meg a vonatot, ami innen már hazáig visz. Teljesen tanácstalan voltam, hogy kitől kérjek segítséget. Körbenéztem az állomáson, ahol többen is várakoztak. Végül úgy döntöttem, egy asszonyhoz megyek, aki mellett két kislány álldogált.

Nem beszélt magyarul, de megpróbáltam vele másképp kommunikálni, és azt hiszem, megértette. Egy hosszú szerelvény felé mutatott, és az agyam ismét azon kezdett járni, hogy hogyan fogok rá fellógni. Nincs pénzem ugyanis, amivel fizethetnék, ezért nagyon ügyesnek kell lennem.

Vártam. A percek mintha óráknak tűntek volna, ahogy ott álltam a többi emberrel. Mereven bámultam a földet.  Csak akkor emeltem fel a fejem, amikor a szemem sarkából mozgást észleltem. Az emberek megindultak a szerelvény felé, ami elvisz végre haza. Gyors lépésekkel felzárkóztam hozzájuk, és próbáltam elvegyülni a tömegben.

A szívem a torkomban dobogott, amikor elhagytuk a pályaudvart, és szépen lassan közeledtünk imádott szülőföldem felé.

Azt hiszem, egész úton imádkoztam, és talán valóban Isten keze volt abban, hogy sikeres utam legyen.

Este volt, mire odaértem a házunk elé. Sírva fakadtam, amikor beléptem. Mindenki ijedten nézett az ajtó felé, biztosan legkevésbé sem számítottak rám.

Apám rohant oda először. Sírva ölelt át és suttogta a fülembe, hogy mennyire hiányoztam neki. Aztán a mamám, papám. Örömkönnyek csillogtak minden arcon. A szívem mintha itta volna a boldogságom, nagyon szomjazott.

Apa a szobaajtó felé nézett, és én bementem a nővéremhez. Már aludt. A könnyeimtől küszködve ültem le mellé és fogtam meg a kezét. Lassan nyitotta ki a szemét, és amikor meglátott, a szájához kapta a kezét, zokogni kezdett, én pedig szorosan megöleltem. Így feküdtünk percekig, csak azt mondogattuk egymásnak, hogy soha többet nem szakadunk el egymástól, bármi is legyen.

Ültem a tornácon, a teáscsésze remegett a kezemben. Kinyitottam a szemem és mélyen beszívtam a tavasz illatát. A haza illatát.